Egy általános iskolai osztálytársam, akit nem is láttam húsz éve, valamilyen kirándulás szervezett néhány barátomnak és nekem. Őket találomra választotta ki az ismeretségi körömből, volt régi osztálytárs, exkollega, haver, eléggé sokszínű volt a felhozatal. Azt mondta, nem kell semmit vinnünk magunkkal, minden lesz ott, ahova megyünk. Meseszerű tájakon mentünk végig, de nem tartott sokáig az út, végül egy erdei csermely mentén hatalmas kőkapuhoz értünk. Belépve néhány házat láttunk, amelyek éppen épülőben voltak, de magukat építették: szó szerint a szemünk előtt nőttek az emeletek. Bementem a középen állóba, ami egy szállodaféle volt. Mások is lézengtek ott, javarészt idősek – és senki sem beszélt. A személyzet értett minket, de ők sem beszéltek. A túrát szervező srác azt mondta, hogy már mélyen a tudatalattim alatt vagyunk, ott csodás dolgok történnek, bármire képes vagyok: teremteni, rombolni, viszont a mellékszereplők (akik már ott voltak érkezésünkkor) sérültek, ők a rossz emlékek, azért nem tudnak beszélni és azért beteg mindegyik.

Gyermekkori nyaralásaim helyszínére, Röjtökmuzsajra tértem vissza, ahol a kastélyban várt már a családom és rengeteg barátom. Elég zavaros, hogyan jutottam le oda, mintha gyalogoltam volna végig, de abban biztos vagyok, hogy az út szélén egy pár hónapos süldő malac tetemét láttam. A kastélyban elújságoltam mindenkinek, akivel csak találkoztam, hogy most tartom a 35. születésnapomat. Az edzőteremben akartam venni egy 28 kilós kettlebellt, de az edzőm ragaszkodott hozzá, hogy csináljak meg néhány snatchet és swinget előtte, lássa, mennyire megy, különben nem adhatja el nekem. Arra már nem is emlékszem, mennyire sikerült ez, de utána egy nagyobb társasággal elmentünk koncertre a régi szerelésünkben: bőrkabát, szakadt farmer, bakancs, és mégsem éreztem magam kellemetlenül a húsz évvel ezelőtti ruháimban.

Mostanában mindig kiesnek az álmok a fejemből, mire felébredek. A ma éjszakaiból sem maradt meg sok, csak pár foszlány. Kéxakáll és bandája a házuk mögül indult a motorjaikkal, éppen akkor, amikor én egy piros Smart-tal érkeztem oda. Nem tudom, hogy került hozzám, de abban biztos voltam, hogy ez a második autóm, megvan még a Ford is. Megkérdeztem Kéxakállt, hogy technikailag hogyan oldják meg, hogyha vonulás közben valakinek a nagydolgát kell intézni, akkor megáll az egész csapat vagy a delikvens kiáll, majd utoléri őket? Erre annyit válaszolt, hogy ők mindig nyitott vécéajtónál csinálják, így mindenki tudja, hogy mikor végez a másik – nem mintha ez válasz lett volna a kérdésemre. Eztán a Szent Imre kórház előtti medencében fürödtem, ahova három kövér nővér is beszállt utcai ruhában lemosni a verejtéket magáról, ami roppant gusztustalan volt.

Mindhárman (Berci, Kata, én) New Yorkban éltünk, egy magyar negyedben. Én dolgoztam, ők pedig otthon voltak napközben. Minden olyan volt, mint otthon, szinte semmit nem is érzékeltünk abból, hogy Amerikában vagyunk. Ők nem mentek sehova, én is csak a munkahelyem és a lakás közötti útvonalon közlekedtem. Egy nap rájöttem erre, és próbáltam meggyőzni Katát, menjünk el felderíteni a várost, ha már külföldön vagyunk, csak cél nélkül vágjunk neki, eltévedni úgysem fogunk, mert lesz nálunk térkép és GPS, de ő nem akart kimozdulni, Lementem a házunkkal szembeni ház aljában lévő talponálló bisztróba (tisztára olyan volt, mint régen a késdobáló a Móriczon), és 40 forintért vettem egy kisfröccsöt. Unalmamban játszani kezdtem a játékgépen, és fél órán belül nyertem is 227 ezer forintot. A tulaj látta ezt, rettentően pufogott és rosszul esett neki, de a pultos nő (szerintem a felesége volt), széles mosollyal fizette ki.

Az előszobai szekrények egyikében kerestem valamit, amikor az aljából mocorgást hallottam. Emlékeztem rá, hogy már régebben is volt ott valami csúnya dolog, ezért minden bátorságomat összeszedve behajoltam, miközben azt kiáltottam, “meghalsz, Rumpelstiltskin!”. Ahogy beértem, deréktől felfelé az egész felsőtestem elzsibbadt, semmit nem éreztem addig, míg ki nem húztam magam. A motozás nem szűnt meg, viszont feltűnt három vörös állatka a szekrény ajtajában, ránézésre mókusok vagy roppant apró rókák voltak. Kerestem egy kis vödröt, amibe kiszedhetem őket, de akkor már hangyányi, alig egy centis malacok lettek a helyükön. A háromból az anya már elpusztult és megmerevedett, az apa is az utolsókat rúgta, de a gyerekükben még volt valami élet, én pedig azért aggódtam, hogyan tudom megmenteni az életét.

Állást kaptam egy – most már nem tudom, mivel foglalkozó – cégnél, ahova sürgősen és tűzoltás jelleggel vettek fel. Egy nagyméretű és nagyfelbontású képet kellett pólóra nyomtattatnom. Igazából a Dél mellé lettem felvéve segítségnek, de nem értettem, hogy miért. Tényleg csak annyi volt a feladatom, hogy a képet megfelelő formátumban elmentsem, majd elküldjem a szitázónak.

Vendégségben voltunk, én kiugrottam valamiért a kocsihoz, amikor azt láttam, hogy valaki éppen hozzákötötte egy ezüst színű furgonhoz, és már viszi is el. Gyorsan átfutott az agyamon, hogy biztos csak rossz helyen parkoltam, de aztán rájöttem, hogy éppen lopják. Elkezdtem futni utána, közben még a riasztó távirányítóját nyomkodtam, de csak annyit láttam, hogy merre tűnnek el. Előkaptam a telefonomat, és máris tárcsáztam a 911-et. Nem tudom, miért azt, az jutott eszembe. Gondoltam, ha hamar elmondom, mi történt és merre mentek, még talán menekülés közben el tudják őket kapni. A rendőrség helyett valamilyen ügyfélszolgálat jelentkezett be. Miközben azon keseregtem, hogy egy halom személyes dolgom a kocsiban maradt, folyamatosan próbálkoztam elérni a rendőröket. Aztán sikerült is, ők már ismerősként köszöntöttek. Kiderült, hogy a mobilszámom alapján ahhoz irányít a telefonos rendszer, amelyik rendőr legutóbb és/vagy legtöbbet foglalkozott velem. Felvették, kedélyesen érdeklődtek a család hogyléte felőle, és ha jól hallottam, éppen uzsonnáztak. Gyorsan elhadartam, mi történt, ők pedig flegmán annyit válaszoltak, hogy ne is törődjem vele, úgyis fizet a biztosító, de azért majd utánanéznek, mit tehetnek.

Mostanában eléggé kaotikusak az álmaim, ráadásul nem is nagyon emlékszem rájuk, mire ébredés után eljutok odáig, hogy megírjam őket. A maiból is csak két momentum maradt meg. Egy bevásárlóközpont parkolójába álltam be nagy terepjárómmal, miután leparkoltam, érkezett szemből sportkocsival egy fickó, aki úgy állt meg, hogy erősen nekikoccant a lökhárítómnak. Egyik autónak sem lett baja, de ez sértett engem, az ő nemtörődömsége pláne, ezért azt terveztem, hogy kifelé jövet eltolom a kocsiját pár méterrel odébb, amit aztán elfelejtettem. A másik dolog, amire emlékszem, hogy Katával veszekedtünk, órákra elvonult egy szobába, s mikor bementem érte, erősen fűszag volt. Bevallotta, hogy vett kubai füvet, azt szívta el, de nekem nem hagyott. Ez eléggé rosszul esett nekem, holott igazából annyira messze áll tőlem még a legkönnyebb drog is, mint kerecsensólyomtól a ponthegesztés.

Mint ahogy mostanság az álmaim nagyobb részére, erre sem emlékszem tisztán. Az biztos, hogy egy kolleganőmnél voltunk családostul vidéken, megnéztük a nagy házukat. Közben megérkezett egy öreg fehér Wartburggal nagyapám és nagyanyám. Nagyanyám vezette, holott ő sosem ült a volán mögött. Ahogy megláttam nagyapámat (aki tavaly halt meg), sírásban törtem ki, ahogy a család többi tagja is, hogy végre újra láthatjuk. Bementünk a házba, az egyik, barlanghoz hasonlító helyiségben különös, nagy buborék virágú növények nőttek. Letéptem egyet, akkor láttam, hogy a strucctojás nagyságú, zöld, átlátszó virágban belül mászkál egy hüvelyk nagyságú kis ember vagy valamilyen élőlény, ő gondozza a növényt.

Kata távoli rokonainál voltunk messze vidéken, egy idős házaspár és felnőtt lányuk látott minket vendégül. Minden rendben ment egészen addig, amíg egyiküknek vérben nem kezdett el forogni a szeme, s rám nem támadt. Az udvaron voltunk, hirtelen mindhárman zombivá változtak, és nekünk estek. Eldobálva néhány különböző súlyú baseball-ütő hevert, azzal csapkodtam őket, s mikor a földre kerültek, felkaptam a fegyverbolond öreg automata gépfegyverét, és mindegyiküket lelőttem. Kimentünk az utcára, az egész falu fel volt bolydulva, zombik és élők keveredtek, mi pedig úgy gondoltuk, jobb lesz, ha lelépünk mihamarabb. A kert végében álló fészerhez mentünk lőszerért, itt már a szomszédok fosztogatták az igen tekintélyes fegyvergyűjteményt. A ház belső szobájában várt minket a kislányunk (nem Berci, egy nála kisebb lány), akiről elsőre azt hittünk, szintén piros a szeme, de csak a kutyával játszott. A kocsiban még vitatkoztam Katával, aki a több doboz töltényt a csomagtartóba akarta tenni, de én kitartottam amellett, hogy néhány kellene a kesztyűtartóba és a gyerek pelenkázótáskájába is.

Egy hatalmas szállodakomplexumban voltunk, először csak családi ünnepségen, aztán egyre többen jöttek, és egyre furcsábban viselkedtek. Vírus terjedt el közöttük, egyre többen váltak zombivá, csak nem tudták még, hogyan kezeljék a betegséget. Aztán szépen lassan ellesték a egymástól a vérengzést, és az élőkre támadtak. Maroknyi csapatunk elindult túlélőket keresni, de leginkább ki akartunk jutni. Az egyik emeleten fertőzött óvodáscsoportba botlottunk, a kicsikkel könnyű volt elbánni, de közben a szívünk szakadt meg. Semmilyen komoly fegyverünk nem volt néhány késen és műanyag felmosórúdon kívül, elég esélytelenek voltunk, és volt, hogy puszta kézzel verekedtem át magam a zombik tömegén. Eszembe jutott az a földönkívüli csapat, akikkel elég rossz volt a viszonyunk eddig, de most elmentem segítséget kérni tőlük. Unatkoztak, ezért a vezetőjük eljött velem. Kaptam tőle egy speciális fegyvert, ami ugyan vissza nem változtatta a zombikat, de kiölte belőlük a gyilkolási vágyat és ellenállóbbá tette őket. Az álom végét záró képsorokban minden fertőzött és egészséges egy folyosón tolongott, a földönkívüli főnök – aki eddig sem zavartatta magát, hiszen számára ártalmatlanok voltak az élőhalottak – pucérra vetkőztetett egy jó testű zombilányt, és eltűnt vele az egyik szobában.