Egy borzasztóan nagy katasztrófa következtében a világon mindenhol egyszerre kezdett emelkedni a vízszint. Kiöntöttek a tengerek, óceánok, és lassan, de biztosan elárasztották a földet. Mi egy eléggé magasan fekvő településen voltunk, de már ott is pincék lettek tele vízzel. Nagyon sokan meghaltak világszerte, de mi még tartottuk magunkat, és azt terveztük, melyik toronyház tetejére menekülünk, melyik lehet a legmagasabb. Aztán, mikor már a járdák is vízben álltak, az ár szép lassan elvonult, és a víz apadni kezdett. Ezt boldogan el is újságoltam a hozzám legközelebb állónak, és megkérdeztem tőle, vajon hányan élhették túl. Ő erre azt válaszolta, hogy “nem az a fontos, hogy hányan élték túl, hanem az, hogy hol vannak”.

Katával költöztünk, és csak egyetlen kiadó lakást látogattunk meg, amit ő talált valahogy. Eléggé fura volt. Két stadion vagy valamilyen más nagy épület között helyezkedett el egy viszonylag forgalmas közterületen, és inkább volt építési gödör, mint lakás. Teteje nem volt, és csak néhány fém tábla választotta el a járókelőktől, akik így minden gond nélkül beláttak az amúgy ízlésesen berendezett nappaliba. Előttünk két meleg fickó lakta, egyikük körbevezetett. A nappalit ugyebár már láttuk kívülről is, de egy járaton keresztül a föld alatt bejutottunk a hálószobába és a többi helyiségbe is. Nekem voltak fenntartásaim, de Katának nagyon tetszett, és igyekezett meggyőzni, hogy költözzünk ide.

Egy elit iskola évnyitójára voltam hivatalos, minden rendben ment, bár senkit sem ismertem. A végén derült ki, hogy én is oda fogok járni. Követtem a nebulókat, egy hosszú folyosó legvégén négy osztályterem állt. A velem egykorú tanárnő nagyon kedves volt, és megengedte, hogy én válasszak, melyik osztályba akarok járni. Az első teremben ketten üldögéltek, a második félig volt töltve, a harmadikban és negyedikben senki nem volt. A másodikat választottam, de mire visszaértem, már sokkal többen voltak odabent, és akárhova akartam leülni, senki sem engedte, mert az foglalt, de tudtam jól, hogy csak tartanak tőlem a tetoválásaim miatt. Mikor már mindenki kissé ellenségesen és félve nézett rám, elpanaszoltam a tanárnőnek, hogy nem találok helyet, mire ő ráparancsolt az ajtó mellett ülőkre, hogy hozzanak át egy padot meg egy széket a szomszédos teremből, és az lesz az én helyem.

Kata terhes volt, arra már nem emlékszem, hogy Bercivel vagy egy új babával, mindenesetre már a végét járta, be is vittem a kórházba. Ott azonban a szép időre való tekintettel az udvaron ültettek le minket, ahol mellettünk még ötven nő vajúdott, és olyan gyakorlatokat kellett végezniük, melyek hatására beindul a szülés. Gondoltam magamban, hogyha mindenki egyszerre szül, akkor aztán nagy káosz lesz itt. Rám jött a szükség, így a nyilvános vécé felé vettem az irányt, ami nem csak nyilvános, koedukált is volt, egy konténerben volt elhelyezve két vécécsésze és egy mosdó egyetlen légtérben, minden paraván nélkül. Amíg odabent üldögéltem, jöttek be nők s férfiak vegyesen, s úgy látszott, senkit nem zavar ez a helyzet. Mikor azonban végeztem, három nő lépett be edzőruhában, és a vécékonténer hátsó részében felállított rozsdás edzőpadokon kezdtek el olyan súlyzógyakorlatokat végezni, amik teljesen biztosan nincsenek.

Katával kaptunk egy levelet az angol királynőtől, hogy szüksége van a segítségünkre, ezért a parlamenthez siettünk. Ott forradalmárok közé keveredtünk, akik közül az egyikünk jóindulata miatt sikerült meglépnünk, s ő el is mondta, hogy juthatunk el a királynőhöz. Egy régi katakombán kellett átjutnunk, aminek az összes kis termében volt egy veszély és/vagy fejtörő. Végülis sikeresen elértünk a parlament dísztermébe, ahol ki kellett cseleznünk az egyik mosdó ajtajában strázsáló őrt. Próbáltunk több módszert, még azt is mondtuk, hogy a királynő hívott minket, de mindhiába. Végső megoldásként Kata egy pisztolyt szorított az őr fejéhez, erre egyből bejutottunk. Itt már tudtuk hívni a királynőt, akit nem Erzsébetnek, hanem Júliának hívtak, és egy Viktória királynő kinézetű és ruhájú egér volt. Ő gyorsan végigszaladt a katakomba egy kicsinyített másán, minden helyre állt, és mi voltunk a hősök. Pár nappal később írtam egy emilt Julcsi királynőnek, aki helyett azonban másvalaki válaszolt, és úgy kezdte, hogy ő “a Julikához legközelebb álló napraforgó”.

Két részmunkaidős munkatársat kerestünk, egy helyre az egyik kollegám ajánlott is valakit, akit jól ismer, megbízható, úgyhogy őt behívtuk interjúra. A másik pozícióra is volt egy jelölt, akiről nem tudtam, hogy ismerem, de mielőtt bejött volna a megbeszélt időpontra, négy emilt küldött nekem, mindegyiket más időpontban, és láthatólag egyre ittasabb volt, amikor írta őket. Az derült ki belőlük, hogy ő aztán még egyszer nem fog bedőlni nekem, egyszer már átvertem, amikor belerángattam, hogy Pumuklikat gyártson. Küldött képet mellékelve, amin a Barátok közt egy-egy színészének készített Pumuklis díszdoboz volt, én pedig értetlenül álltam az egész előtt.

Egy szabadtéri rendezvényre érkeztem rendfenntartóként a Duna-partra. Nagy tömeg jött reklamálni valami miatt, én pedig a szomszédos utcában lévő fegyverraktárba mentem át egy cimborámmal géppuskát vételezni. Odabent nem láttuk a szolgálatot teljesítő rendőrt, csak a hangját hallottuk. Azt mondta, az ő személye nagyon titkos, már harminc éve csinálja ezt, és eddig sosem fedte fel a kilétét. Fegyvert sem adhat. Később mégis előjött, kiderült, hogy az egyik norvég kollegám az. Fény derült arra is, hogy nem csak a fegyverraktárat őrzi, hanem az utcán álló sörautomatához is van kulcsa, így viccesen megjegyeztem neki, hogyha nagyon unatkozik, igyon néhány sört, és menjen ki a Duna-partra lövöldözni. Haza akartam indulni, de nem volt rajtam ruha. Jött velem Malek Andrea és Kulka János. A kocsi felé menet azt vettem észre, hogy pucér hátsómat nem Andrea, hanem Kulka stíröli, ez azért kicsit megijesztett. Mind beszálltunk a kocsiba, még norvég kollegám is, Kulka ment egy kört a parkolóban, kiszálltunk, ekkor már volt rajtam ruha, beültem a kormány mögé, s hazafelé indultam.

Kata el akarta adni a kocsit (pedig amúgy meg vagyunk vele elégedve), nagyon hamar sikerült is túladnunk rajta. Helyette egy középsz*r Merci volt a kiszemelt, ami kívülről jól nézett ki, belülről már korántsem. Mentünk egy próbakört vele. A belső kárpit hiányzott, csak a szivacsok és rugók látszottak, a műszerfal is valamilyen nagyon régi faberakás volt. Kata ült hátul, én vezettem, az anyósülésen pedig a tulajdonos, aki igen sötét bőrű volt, minden bizonnyal Romániából. Odaléptem a kocsinak, de 70-nél már nagyon zakatolt a motor, nem is gyorsult, laikusként is tudtam, hogy komoly baja lehet. Visszatértünk a kiindulóponthoz, a tulaj már készítette a papírokat, mi pedig még azt sem mondtuk, hogy nem kell, csak annyit, hogy megbeszéljük Katával, de a tulajdonos már mindennek elmondott, szitkozódott.

Közben jöttem rá, hogy az előző kocsiban maradt egy halom személyes holmi a csomagtartóban és a kesztyűtartóban. Az adásvételi szerződésen a vevőnek csak a címe volt feltüntetve, telefonszám nem. Megnéztem a telefonomon a Google Maps-on, merre lehet, akkor derült ki, hogy egy Isten háta mögötti faluról van szó. A műholdas térképen nagyon jó közelítéssel láttam, hogy ahova mennünk kell, az egy ködös temető közepe, de nem volt mit tennünk, elindultunk.

A Szomszédok Mágenheim doktorát láttam, aki egy szívrohamos beteghez ment ki a mentővel. A helyszínen lánya, Julcsi fogadta, és magyarázta neki az esetet, de nem értelmes szavakat mondott, csak gügyögött. Rájöttem, hogy álmon kívülről hallom Berét, aki már felébredt, és az ő fonémái szűrődnek be az álmomba. Ezt vidáman elmeséltem Katának, majd elindultunk a Nagykovácsi Falunapra. Ott egy pizzériába akartunk beülni, de csak rendelni lehetett kiszállításra. A helyi Kisokos füzetben nem volt telefonszám vagy bármilyen elektronikus elérhetőség feltüntetve, csak a postacím, ami alá odaírták, hogy kiszállítás 4-8 napon belül. Ez sok idő lett volna egy pizzára várni, de szerencsére találtunk egy Don Pepét, ahova volt kuponunk, így egy pizzát kellett csak kifizetnünk, kettőt kaptunk érte. Közben a közelben lévő falunapra is átmentünk, pár ember előtt játszott kis színpadon a System of a Down, Presser Gábor pedig egy kis kézi kamerával vette videóra a produkciót. Visszatérve megettük a pizzákat, majd a fizetéskor derült ki, hogy nagyon furcsa, fekete-fehér száz forintosaink vannak, mindegyiken más mintával, de fémcsík van rajtuk. A pincérnő segítségül hívta a főnökét, akik kis fenntartással, de elfogadták a pénzt, cserébe viszont felírták a címünket, hátha mégis hamisak a százasok.

Egy kis vidéki házban szállt meg egy démon. Átvette az irányítást a testem felett, de ugyanakkor kívülről is láttam magam, mintha duplikálódtam volna, ketten álltunk egymással szemben. Hogy ne tudjon elmenekülni, sóval felszórtam a szoba minden oldalát, az ajtókat, ablakokat is elzártam így, majd a szoba közepén egy másfél méteres átmérőjű körben szórtam le a sót, benne ült ő egy székhez kötözve, én előtte álltam. Hiába próbálkoztam ráolvasással, csak halandzsa latin szöveg jutott eszembe, ezért megkértem a Supernaturalból Sam Winchestert, aki éppen mellettem állt, és segített nekem, hogy döfje bele a démonokat ölő kését a combomba. Így én nem halok meg, de a démon igen, és megszabadulunk tőle. Legnagyobb meglepetésemre a terv bevált, a combomból kiálló tőrt nem is éreztem, a démon azonban elpusztult.